Mélypont
– Szerintem ez lesz az – jelentette ki Sammy. Hosszasan tanulmányoztam magam a tükörben, és kétkedve fordultam felé.
– Biztos vagy benne? Nem túl...? Hmmm...Tudod?.. – próbáltam nehézkesen kifejezni magam.
– Hogy nem túl visszafogott-e? – segített ki a legjobb barátnőm. Hát igen… úgy látszik nem tudom jól kifejezni magam.
– Sam, épp az ellenkezőjét akartam kérdezni – mondtam zavartan. – Miért, szerinted Ő annak találná? – aggodalmaskodtam tovább. Én azt gondoltam, hogy ez egy kicsit túlságosan kihívó egy bálra. Végül is csak rám kellett nézni. A ruha, amit a Next ruhaboltban próbáltam, rövidebb volt, mint amit valaha felvettem volna. Barack színű volt… hmm igen határozottan mély dekoltázzsal. Úgy néztem ki benne… nos hát, mint a legtöbb csaj fog a bálban.
– Ugyan már! Sosem mondana neked olyat, amivel megbántana, hisz tudod jól – nézett rám kedvesen. – Szerintem ez a tökéletes ruha – építette volna tovább az önbizalmamat, ami valahogy most elpárolgott.
– Hát, ha te mondod – adtam be a derekam. Ő végül is jobban értett a ruhákhoz, mint én. – Hé – szólaltam meg hirtelen –, te kivel is mész?
– Öhm – nézett rám kissé szégyenlősen – az a helyzet, hogy Christ hívtam el.
Megdermedtem.
Megdermedtem.
– Christ? Az új fiút? Azt a Christ? – kérdezősködtem teljesen ledöbbenve.
– Ismersz másikat? – forgatta a szemét kis fintorral a szája szélén.
– Te elhívtad? – dünnyögtem.
– Istenem, Apple! Muszáj mindent elismételned utánam? Mi bajod van vele?
– S-semmi – dadogtam. – Semmi bajom nincs vele Sam, nyugi csak meglepődtem, hogy nem téged hívtak el – böktem ki végül némiképp határozottabban. Tényleg meglepődtem, hiszen a barátnőm egy csinos lány volt.
– Igazság szerint elhívtak egy csomóan, de nemet mondtam nekik. Azt vártam, hátha Chris elhív, de nem tette, ezért elhívtam én. De máig nem értem, miért nem hívott el engem. Én vagyok a legnépszerűbb csaj a suliban… jó az egyik – nézett rám elgondolkozva, majd folytatta – Karen is az. Na kösz. Ez fájt.
– Aha... – Csak ennyit mondtam, de közbe is vágott:
– Na, de komolyan, mi a baj velem? Nem vagyok elég jó? Elég csinos? Elég okos? – Már épp szóltam volna, de gyilkos tekintet vetett rám. – Oké, tudom nem vagyok túl okos.
Az enyhe kifejezés – gondoltam magamban. Sam tanárai legtöbbször kettesekkel, hármasokkal gazdagították a lány ellenőrzőjét. A rossz tanulók köreibe tartozott, míg én... hát igen... azt hiszem tudjátok, hogy milyen tanuló vagyok. Egy biztos – sokkal jobb, mint ő. Bocs, Sammy – gondoltam –,de ez az igazság.
– Hát, Sam, az egyszer biztos, hogy nem lehetsz mindenben...
– Ó, kérlek, ne gyere ezzel a "Senki sem tökéletes" dumával nekem.
– Pedig így van – okoskodtam továbbra is. Mert én tudtam… – Hahaha – nevettem magamban… Ha még magamban tettem volna...
– Te meg mit nevetsz? – kérdezte felháborodva a barátnőm. Hupsz...
– Jaj, semmin csak eszembe jutott valami – próbálkoztam… Nem jött be.
– Aha, és mégis micsoda?
Ajaj... egyre dühösebb… azt hiszi, kinevettem. Találj ki valamit gyorsan!...
– Ja, neked még nem is meséltem? – nevetgéltem vagy valami ilyesmi… – Jace a múltkor… – Basszus Apple, minek hoztad fel Jace-t...? – fingott.
– Mi vaaan? Ez meg honnan jött, te szerencsétlen? – A saját hangom röhögcsélt a fejemben.
– Mi vaaan? – kacarászott Sam… is. – És ez most hogy jutott az eszedbe? – kérdezte még mindig a nevetésével küszködve.
– Hát… azt hittem, hogy te is… – hisztérikusan próbáltam nevetni – hogy te is csináltad – röhögtem el magam úgy igazából. Na, ezt tényleg nem tudom, honnan jött. – Mintha olyan hangot hallottam volna… Hahahahahha – kacarásztam tovább... magamban. Ugyanis Sammy már nem nevetett. Valami rosszat mondtam volna? Merőn bámult rám, majd...
– Ez hülye… – rötyögött fel ismételten. Huhh... ezt megúsztam. Kellett pár perc még Sammy-nek, hogy visszanyerje a levegőjét, majd ő is elment keresni magának ruhát… Mivel még mindig a ruhaboltban voltunk… Igen, kicsit késő vettük észre, hogy miféle helyen kaptunk röhögőgörcsöt… Na mindegy. Elmentem a kasszához, majd kifizettem a ruhát a Doug's-ban keresett pénzemből. Mikor elkezdtem ott dolgozni, még csak mosogattam. Mára már pincérnő lettem, és elég jó pénzt kerestem a borravalókkal együtt. Apám nem örült annak, hogy dolgozni akartam menni, de így is tudtam neki segíteni, nem kellett rám költenie. Megvettem magamnak a ruhákat, piperecuccokat és egyéb ilyen dolgokat. A szárnyas betétjeimmel sem kellett égnie, bár égtem én helyette is, mikor először leemeltem egy csomaggal a polcról… pedig ez egy természetes dolog. Gondolatmenetemből Sam szakított ki azzal, hogy kijött a próbafülkéből egy kék ruhában, ami hasonlított az enyémhez. – Hűha, Sam-csaptam össze a tenyerem
– Ez lesz az.
***
Miután végeztünk, elmentünk a kedvenc bizsuboltunkba, majd kiválasztottuk az ékszereinket, és készen is álltunk. Cipőt nem vettem, mivel volt otthon egy pár kitűnő állapotban lévő világos magassarkúm. Ha jól emlékszem, egyszer sem hordtam őket. Nem is csoda, hogy nem emlékszem a pontos színére...
– Ah, mi lenne, ha beugranánk a Pizza Kingbe? – tette fel a kérdést Sam. – Megéheztem, és innék egy shake-et is – csiripelt tovább örvendezve.
– Oké, felőlem – válaszoltam, miközben a rossz előérzetemmel küzdöttem.
Legjobb barátnőmet beállítottam a sorba, hogy rendeljen nekem is sonkás pizzát és csokis shake-et, míg én körbepásztáztam a helyiséget üres ülőhelyeket keresve. Találtam is, letelepedtem az egyik székre, és úgy néztem a körülöttem lévő embereket. Egy fiatal házaspár ült néhány asztallal mellettem. Furának tartottam, hogy csakúgy bámultam ezt a meghitt pillanatot. Két gyerek odafutott hozzájuk a nő és a férfi is felkapta őket, puszit nyomtak a gyerekek arcára, mire azok grimaszt vágtak. A "fúúj" korszakban lehettek. Ahogy ezt a családot bámultam, rájöttem, hogy nekem és Jace-nek sosem lesz ilyenben részünk, legalábbis nem egymással. Ettől a gondolattól hirtelen rám tört a szomorúság. Időközben Sammy is ideért a kajával. A szomorúságom nem kis idővel később átcsapott meglepődésbe, zavartságba, majd végül...haragba. Ugyanis megláttam valamit Sam válla fölött, amit nem akartam elhinni. Ott állt ő, Jace Donovan a Pizza King előtt jókedvűen várva pizzájára. Azt hittem, hogy valamelyik haverjával találkozott, legalábbis nekem ezt mondta. Ez még a kisebbik gond volt. Karja egy lány dereka köré fonódott, aki határozottan nem én voltam. Hanem Stephanie Doyle… az a kis… hadd ne mondjam, micsoda.
– Apple, mi a baj? Mit nézel így? Hirtelen felpattantam – levertem az üdítőmet is annyira siettem, hogy ne vegyen észre. Inkább hagytam a fenébe az üdítőt, és elszaladtam a kijárat felé. Lábak dobogásait hallottam magam mögött. Gyorsabban futottam, és hátrapillantottam a vállam fölött. Huhh...csak Sammy az. Lefékeztem, és megfordultam. A könnyeim már abban a pillanatban folyni kezdtek, ahogy elhagytam az éttermet. Így könnyes arcom barátnőm vállára fektettem, miközben ő próbált megvigasztalni, bár ő maga sem tudta, mivel kapcsolatban. Mikor kicsit megnyugodtam volna, újra eszembe jutott a kép, ami már beleégett az emlékezetembe. Minden, amit Jace mondott nekem, hazugság volt. Ez biztos. Nem tudok többé megbízni benne. Sammy odavezetett a kocsihoz, beültünk, és miközben én még mindig hüppögtem az anyósülésen, elindultunk. Először haza, aztán át Sammy-hez.
***
Sam anyukája nem bánta, hogy náluk aludtam. Viszont apám nem értette, miért nem vagyok képes otthon aludni. Mindezt Samnek mondta, miközben én a szobámban pakoltam össze a ruháimat. Két napot terveztem Saméknél tölteni.
– Nyugi, apu, nincs semmi baj, jól vagyok. Csak szeretnék kicsit Sammy-vel lógni – mosolyogtam rá kényszeredetten, miután leértem az emeletről. – Amúgy sem megyek messzire – tettem hozzá, hogy tényleg megnyugodjon, miközben erősen próbáltam jókedvűnek tűnni.
– Két utcával messzebb, ha pontos akarok lenni – okoskodott Sam...Várjunk, ő olyat is tud? – Rendben, menj, de ha elmész onnan, akkor vigyázz magadra – egyezett bele apám is a dologba… végre.
– Akkor mi megyünk is – adtam egy puszit az arcára –, szia.
– Viszlát, Mr. Green!
– Sziasztok – intett apa, majd becsukta a bejárati ajtót. Mi beültünk a kocsiba, én ismét az anyósülésre persze, mivel ez Sam kocsija volt. Nekem nem volt. Nem volt elég pénzem rá... még. Mikor odaértünk a házukhoz, felmentünk a szobájába, és elmeséltem neki, hogy mi történt Jace-el és hogy el fog menni. Azt is elmondtam, hogy mit terveztünk a bál estéjére, a hogy ez eszembe jutott, rájöttem, hogy nem fog megvalósulni. Szóval mindent elmondtam neki, és közben csak sírtam, ő pedig adogatta a zsebkendőket. A végére már elapadtak a könnyeim, és nem éreztem semmit a fáradságon kívül. Így hát kidőltem az ágyán, és összegömbölyödve mély álomba zuhantam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése